Egyre több szülő panaszkodik, hogy otthon a gyerekek szabják meg a szabályokat. A reggelek kaotikusak, minden étkezés veszekedésbe torkollik, mindig vita van az öltözésen, a fogmosáson, a lefekvésen vagy a leckeíráson. Vagy éppen nem lehet pár szót váltani egymással, elintézni egy telefont otthonról vagy akár más felnőttekkel akár csak néhány szót nyugodtan beszélni.

Miért van ez?

Sokan mondják, hogy mindez a gyerekkor velejárója, ezt vállaltad, amikor gyermeket vállaltál. Majd, ha felnő jobb lesz.
Mások szerint te vagy a hibás, mindent megengedsz neki, a fejedre nőtt, miért engedted?!
Megint mások úgy vélik a szülő-gyermek kapcsolat a legfontosabb, minden mást háttérbe kell szorítani, a kötődés sérül, ha nem engedsz a gyereknek.

De kinek van igaza?

Nos, valójában egyik oldalnak sem igazán.

A gyermeknek szüksége van vezetésre, irányításra. Ő születésekor egy kis patak, ami az évek során hömpölygő folyammá növi ki magát, de ahhoz, hogy növekedni tudjon, ahhoz, hogy „ne folyjon szét” szüksége van a két partra is, amely körbeveszi őt, azaz határokra, irányításra. És nem azért, hogy a felnőttnek legyen igaza, hanem azért, mert

– a határok biztonságérzetet nyújtanak a számára,
– ha képlékenyek a határok, bizonytalanabb lesz a világban, nem találja a helyét, keresni kezdi a kapaszkodókat és végül máshol találja meg azokat (pl. rossz szokásokban, önnyugtatásban stb.)

A sikeres nevelés kulcsa a szülő-gyermek közötti jó kapcsolat és a szeretet. De a jó kapcsolat nem egymás mellé rendeltséget jelent, nem haverok vagyunk, akik jólérzik magukat együtt, hanem vezetők, akik mutatják a gyereknek az utat (és persze, közben lehetünk néha haverok, tréfásak és játékosak vagy lelki társak, akik meghallgatják, megvigasztalják, de közben vezetőnek is kell maradnunk).

Ha ugyanis nem vagyunk vezetők:

• • a gyermek elbizonytalanodik,

• • emiatt próbálja újra megteremteni a biztonságérzetet saját magának,

• • ennek érdekében elkezdi átvenni az irányítást az élete dolgai felett,

• • ám még csak gyermek, ezért a maga gyermeki módján teszi ezt: követelőzik, hisztizik, parancsolgat, rossz viselkedéssel próbál figyelmet szerezni stb.

• • és ha a szülő enged, ha ráhagyja, akkor egy-egy ilyen helyzetből végül az lesz, hogy már a mindennapi élet egyre több területén ő határozza a feltételeket,

• • amivel viszont nem éri el, hogy elégedettebb legyen és biztonságban érezze magát, hanem pont az ellenkezőjét: egyre bizonytalanabb lesz, mert bármerre megy, sehol nem talál határokat, mint a víz, ami szétfolyik, ha nem ér partot.

És nem arról beszélek, hogy soha semmiben ne engedjünk a gyermeknek. Hanem arról, hogy ne engedjük, hogy a családi erőviszonyok felboruljanak.

Hogyan szerezzük vissza a kontrollt?

Miért akaratoskodik a gyermekünk, mi áll a háttérben? Szimplán csak az életkorából fakad vagy valami más az ok? Hogyan jöjjünk rá, mi is az?

Mit tegyünk, ha elkezd akaratoskodni, parancsolgatni? Hol a határ az engedékenység és a kompromisszum között? Engedhetünk néha vagy legyünk mindig merevek?

Hogyan szabjunk határokat, fegyelmezzünk úgy, hogy ne sérüljön a kapcsolat és hallgasson ránk a gyermekünk?

Ezekre a kérdésekre adtam választ 2023. december 7-én 18 órától az Akaratos gyerekek: Ki az úr a háznál? című online előadáson.